Kedves határon túl élő vőfély barátaim!
A száz éves trianoni évforduló engem is megihletett. Írtam egy verset, amelyet nektek ajánlom figyelmetekbe, kedves vőfély barátaim. Néhányotokat név szerint is megemlítek, akikkel szorosabb a barátságom. Fogadjátok szertettel!
Felvidéken: Bernát Fulajtár, Skult Tibor, Kárpátalján: Bacskai Béla, Erdélyben: Árpád Antonya, Csordás Zoltán, István Ady-Mihály, István Gergely, Misi Palincas, Délvidéken: Soós János, Széll Tibor, Januskó László, Koncz József, Fenyvesi József, Gyémánt János és még sokan mások…
Trianon emlékére (1920-2020)
Van egy palota a világban, amelyet oly sokat emlegetünk.
Mi magyarok e helyre, csak szomorúan emlékezünk.
Odalett dicső országunknak java, s vele együtt népének egyharmada.
Nagy fájdalma ez azóta is, minden igaz hitű magyarnak!
Pedig nem mi akartunk háborúzni, nem mi üzentünk hadat.
A gőgös bécsi udvar tettére, a mai napig nincsenek még szavak.
Belesodoródtunk a háborúba, amelynek nagyon nagy lett az ára.
Mi lettünk a kollektív büntetés igazi példája!
Nem tudom, mivel érdemeltük ki azt a haragot,
amely végül a trianoni gyalázatba torkollott?
Mi országunk erős volt, és védte a keresztény Európát,
hogy a török félhold ne árnyékolhassa be a büszke Nyugat-Európát.
Mi voltunk az áldozat, a kálváriánk onnan eredezett,
hogy a török szultán, innen tovább nem menetelhetett.
Ezt azóta elfelejtette sok országnak népe,
pedig a hódoltság nagy véráldozattal ért aztán véget.
Az évszázadok vihara megtépázta népünk,
harcos eleink virtusára már nem volt igényünk.
Így jutottunk az osztrákokkal sógorságra,
s lett ez utóbb, a nemzetvesztés ára.
A haza bölcse, sem arról álmodott,
hogy a népe, sorsában legyen átkozott.
Itt a Kárpátok árnyékában gyarapodott népünk,
és a szomszédainkkal is békességben éltünk.
Vesztett a Monarchia, s vele veszett a Magyar Királyság.
Így lett szép hazánkból, egy csonka kis ország.
Azóta ősi földünk más országok népét gazdagítja,
s lett az őshonos magyar, egy kisebbség, más nemzet rabja.
Tudjuk, anyaföldünket vissza nem kaphatjuk, elégtételt nem kapunk mi érte.
Csak hagyják már a magyart szabadon élni végre!
Ha atyái nyelvén beszél, ne legyen büntetésben része.
Ne érezze magát idegenként a szülőföldjén élve!
Trianon óta eltelt kerek száz esztendő, elment mellettünk már négy emberöltő.
De a fájdalmunk nem csillapodik, a szívünk tovább dohog.
Nincs, aki bocsánatot kérjen, és kimondja az igazságot:
Nem ezt érdemeltétek, TI SZEGÉNY MAGYAROK!
Szét vagyunk szórva szerte a Kárpátok szegletén.
Magyarul megszólalni, legyen mindig büszkeség!
Az ősi nyelvünk a kulcs, amely minket összetart.
Ezért legyen a magyar, magyar! Bárki mást akar!
Budapest, 2020. június 4.
Szerző: Laták János
Ezt a verset az aradi vértanúk tiszteletére írtam.
Az aradi 13 vértanú emlékére
Zűrzavar van a fejemben, nem tudom, hogy ennek miért kellett így lennie?
Hiszen katonák voltak, és csak parancsot teljesítettek.
Az igaz ügyért kiálltak, a zsarnokság ellen hadba vonultak,
köztük más nemzet fiaival közösen együtt harcoltak.
Ez volt az egység, népek és népek között,
az elnyomás ellen vállvetve a szabadságért kiálltak.
A küzdelem egyenlőtlen volt, a túlerővel szemben nem győzhettek,
megtorlás lett az osztályrészük, s a tetteikért a vérükkel fizettek.
Így lett mártír a magyar és nem magyar, akiket mi nem felejtünk,
több, mint másfél évszázad után is értük könnyeket ejtünk.
Fekete zászló lengjen az aradi vár fokán jelezve,
hogy siratja a magyarság a 13 vértanúját!
Emlékezzünk rájuk, a hősi halottainkra,
akik a magasztos célért az életükkel áldoztak!
Budapest, 2020.október 6.
Laták János